Blog 3 

                                                          A HARC

I. FEJEZET

 

 Már megint reggel… Ez az átkozott Nap.. Miért kell már hajnalban a szemembe vakítania? Bár örökké éjjel lenne, sötétség és pihenés, a külvilág zajai megszűnnének, és nem lennék részese mindennek…Főleg ennek. A nagy felhajtásnak az ünnepre, hogy újra egy évvel közelebb kerülök a halálhoz. Miért ünneplik ezt az emberek? Eleve miért ünnepelnek? Azért hogy elhitessék magukkal, boldogok, minden rendben, és a gondok napokra megszűntek? Mi értelme ennek a színjátéknak, mely maga az élet? Eljátszuk hogy élünk, és a végén pár pillanatba összesűrítjük és elkárhozunk.. Mi értelme kérlek? Te, ó nagy akármicsoda, aki fentről irányítasz? Már ha létezel.. Beviharzik gondolataimba az örömteli hangáradat, anyámmal és húgommal. Húgom rám ugrik, és széles még pepita mosolyával boldog születésnapot kíván. Anyám óvatosan hozza a tortát, melyen 17 gyertya ég, s benne szemeim utolsó fényei, ahogy közelednek… Megkezdődik körülöttem az ének, mindenki arcán az idegesítő derű, mintha tényleg örülnének neki, hogy nemsokára végem, pedig azt hittem szeretnek. Na jó, nem szabad elfelejtenem, csak egyszerűen buták. Hmm, nemes, boldog butaság… Egyszerre sajnálat és szánalom is ül arcomon, az erőltetett mosolyon kívül, mely egy kicsit tisztább lett, ahogy a paródiát jobban megnézem… Lecsengett végre ez a rémálom, már csak az ajándékozás van hátra. Na nézzük, mit rejtenek a cicomás csomagok. Hugi biztos valami firkálmánnyal készült, amiről azt hiszi azért mert ő még kicsi és béna, szépnek minősítjük és örülök majd neki. Ahogy sejtettem… Mintha valaki csak kipróbálta volna a ceruzákat hogy fognak e.. Na sebaj, az öröm álarc mindig kéznél, már szinte rám nőtt, mint a vasálarc a hercegre, annyi különbséggel hogy én magányomban levehetem és szívhatom a friss levegőt amit magamból nyerek. Anyától és apától szokásosan pénzt kapok, melynek végre valóban tudok örülni, vehetek belőle alkoholt és egy kis füves cigarettát. A szerelmet nem lehet megvenni? Ó dehogyisnem. A színdarab véget ért, mindenki megy a dolgára, ahogy én is. A szüleimnek azt mondom egy haverhoz megyek, ami végül is igaz, csak az a bizonyos haver addig haver amíg a valódi célom azzal hogy elmegyek itthonról, el nem érem. Ahogy kilépek az ajtón, pofán vág a napfény, a sablonos friss levegő és illatok szorongatják a torkom, hogy mennyire belefáradtam már ebbe… A tizenhatodik születésnapomra „”megvilágosodtam” elnyelt a mennyei sötétség. A fény köde, Elisabeth tova szállt életem színpadáról, és a valóság előbújt sötét lényeivel. Elisabeth az egyetlen lány volt, aki boldogságot tudott lehelni addigi életem üvegére, és rá rajzolhattunk minden szépet amit képzeltünk, s melyet képzelni is nehéz, majd nézegettük őket csodálva, soha nem átnézve rajtuk. De mikor már szinte hihetetlen volt a sok mennyi minta, arra kötelezett hogy közelebb hajoljak, könnyemmel mossam le azokat, és megláttam a valót. Ahogy pingvines apáca jelmezben tönkre vágja az életem csak mert ő hangokat szimulál magában, hogy Isten hívja.. Nincs olyan hogy boldogság, az csak csak pára létünk tükrén, melyet az eső folyton lemos, hát minek várni, bolondosan formákat bele vájni, majd hiányolni? hideg könnyű szerrel töröljük le és lássuk azt amihez mindig vissza kell térnünk nézetileg, mely a valóság.

s ha a valóságot kicsit időnként szivesen éreznénk extrémebbnek el kalandozhatunk egy olyan világba aminek ajtaja mindig nyitva áll előttünk hála gyanánt amig szenvedélyünk lángja fénnyel tölti meg. Ez egy jobb világé ami ebben az ingatag kapaszkodókkal teli világban bújkál méreg néven...Ez az életelvem. Ahogy elballagok a vékonyka utcák járdáin, befordulva a sarkon megcsapja fülem egy dallam. Haladok le a poros lépcsősoron az aluljáróba, a dallam erősödni kezd, és olyan hangulatot csinál ami a mindennapi nyüzsgést a nagyvárosban ahol élek kicsit közelebb hozza ahhoz aki hallja. Lágyan száll és olyan tiszta, de ugyan ki kunyerál ilyen szépen? Hallgat el közben magamban az érzelgő. Ahogy sétálok, meglátom egy vak vén tata zenél. Tud valamit az öreg... Szeme szürke, mindenre vak, csak képzelete vetithet elé képeket. Az én szemem is vak lett a szépre, a jóra, valahol együtt tudok érezni veled tata, de épp ezért nem tudom megszánni a játékodat. Rádásul akkor hogy jutok füves cigihez és alkoholhoz? Ez a mondat is magyarázza, még nem ment el a józan eszem.. Mosolyogtam, majd sétáltam tovább a megbeszélt helyre. A város egyik legnagyobb plázája előtt állok már toporzékolva, türelmetlenül, fokozódódó vággyal az ételem iránt, ami Elisabeth helyét átvette lelkemben. Alkohol...Annak csókja örök, s a drága fű amit a cigimbe csavarhatok...Köde szememre száll, mint a rózsaszín köd, csak jobb, örök az is... Na már látom Eric sárkány tattóját a karján, és törpe alakját a sarokról, ahogy felvágósan kapucnival a fején idezötyög. Köszönünk egymásnak ahogy az ő bandájában szokás, pacsi, kamu szívélyes mosoly, tesózás és a többi töltelék. Átnyújtom neki a pénzt, ami épp a születésnapomra kapott pénzem háromnegyede, cserébe megkaptam az oly rég áhított legelésznivalóm. Elköszönünk egymástól, és elvonszolja mellőlem az a-1 es rajzlap valagát a dílerjéhez. Én e közben hazafelé baktatok, és a sarki boltba bemegyek boldogságom második tárgyáért. Akarom mondani tárgyaiért. Kosaram felpakolom minden báitallal, majd a pénztárhoz viszem a szalagra. A pénztáros nő szigorú pillantást vet rám, az eddigi pénztárosokkal ellentétben észre veszi hogy nem vagyok még nagykorú, és ezt közli is velem. Szememmel akarattalanul is gyilkos tekintettel válaszolok, de intek hogy rendben, a dobálás határát súrolva vágom vissza az italokat a polcra, és idegesen hagyom el a boltot. Ahogy várakozom a bolt előtt, eszembe ötlik egy terv. Végre használhatom a betöltetlen pisztolyom, melyet hónapokkal ezelőtt a rendőr apámtól loptam, ha esetleg megtámadnának a szomszédos utca gettós kölykei, vagy ha a rendőrök rajtakapnak szívás közben. Látok kijönni a boltból egy húsz év körüli kedves arcú bigét két kisgyerekkel. A gyerekek előtte mennek, s mindhárman gyanútlanul, mit sem sejtve. A lány karját elkapom, átkarolom, hogy úgy tűnjön a többi ember számára mintha ölelkeznénk, de közben erősen lefogom, és a fülébe suttogom a szándékom. ,, 

- Ha kiáltani mersz, lepuffantalak. Közben előveszem a pisztolyom a zsebemből és kabátja alatt lágyan a derekához dörzsöm, hogy érezze, igazat mondok.

 

- Menj be a boltba, és vegyél nekem az alkoholos pultról mindenből egyet egyet, amennyi kikerül a pénzből". Lasssan elengedem, és átadom neki a pénzt.
- A két gyerek addig itt marad biztosítékképp hogy nem árulsz el. Mondom, majd a két gyereket kis válluknál megfogva magam mellé húzom, kik megszeppenve kérdezik a nőtől, hogy ki vagyok.
-Csak egy régi ismerős, nem kell félnetek. Mindjárt jövök, valamit elfelejtettem venni...- mondja reszkető ajkakkal, erőltetett nyugodt hangnemben, s ugyanilyen mosollyal zárva. A két kisfiút szorosan magam mellett tartom, a bolt ablakából követem a nő minden lépését, közben tekintetemmel pillantását az ingem felső zsebében kis résig kikondikáló pisztolyra vezetem, hogy ne felejtse, mi a dolga. Eressz el!- kérlel az egyik kisfiú kétségbe esve, majd karját kirántja kezemből. Elkapom, kicsit meg kell rángatnom hogy ne szaladjon el, és szót ejteni neki a zsebemben lapuló pisztolyról. Látom arcán nagyon meg van rémüve, de már legalább szót fogad. A másik próbál rezzenéstelen arccal rám nézni, de szemébe könny szökik be. A nő kijön a boltból, remegve hevesen átadja az alkohollal teli szatyrot, és felbátorodva kézen fogja a két gyereket, majd némán elrobog. Az egyik kis srác még a vállát vonogatja, biztos a rángatástól amit rá mértem, a másik pedig hátra fordul, és olyan tekintetet vet rám, mely a kivörösödött szemein túl bosszút ígér, de csak miután megtört lelke beforr, hegek és az én örökkön ködösödő emlékemmel, aki e törést okozta. Kis szöget érzek szívembe fúródni, ahogy visszaidézem az arcukat...Leöntöm egy erős vodkával az emléket, hátha homályosabb lesz, s a szöget is tompítja majd. Kullogok hazafelé, félrészegen, már sötétedik. Kedvem nem lett jobb, már az összes italt elfogyasztottam, de csak fulladoznak benne az emlékképek reménytelenül mintsem felszívódnának, ahogy én is a már nagy mértéktől. De nem adom fel, nem csukom így álomra szemem, ital kell még. Ahogy haladok le az aluljáróban, összetalálkozom ismét a vak koldússal. Az aluljáró szinte üres, kihalt, csak pár ember fordul meg, ráadásul a koldús a sarokban kuporog, kevesen mozgolódnak arra felé. Talán ha... Elvenném a pénzét, vehetnék még italt. Sóvárgok érte, kell, érezni akarom hogy szétmarja a nyelőcsövem, a szám, a tüdőm.. Elégtétel kell azért amit elkövettem, még ha egy újabb arcátlansághoz is kell folyamodnom. Az ő szemében úgysem fogom látni a megvetettséget, a sérülést amit okozok. Odalépek lassan, szinte nesztelenül. Ahogy ott állok, szürke szemével mintha egyenesen rám nézne, olyan érzés fed el, mintha látna, és csak várna, mi a célom. De nem gondolok ilyen butaságra, inkább óvatosan a kis tálból kiszedegetem az aprókat, és gyors iramban a zsebeimbe tömködöm őket. Na, ez meg is van, nincs más dolgom mint elosonni. De hirtelen olyan arca lesz, ami mellbe vág. Szemöldökét összeszorítja, és szürke szemében látom magam, mint orv szánhatatlan embertelenség. Rekedtes halk hangja élesen szól, ,, Vidd csak el a pénzem, az a legkevesebb amit adhatok, érző szívre lenne szükséged. Vak vagyok, de látlak, és azt is mi vár rád. "

Te jó ég...Lövell belém a ledöbbenés, miközben kikerekednek szemeim, és futni kezdek lóhalálában..Az öregember olyan ijesztő komolysággal fúrta belém a szavait, hogy dermedve hallgattam végig, de most visszatért belém a vér, ahogy megértettem. Vakon fogalmam sincs, hogy láthatott meg, hiszen teljesen csendben lopakodtam oda, és úgy beszélt mintha belém látott volna...Tehát biztosan rendelkezik valami különleges erővel, az utolsó mondatán szinte tisztán érződött, elátkozott. Homlokomról ömlik a veríték, egy padon ülök fújtatva a főutcán. Ahogy a szívverésem kezdi abbahagyni a kalapálást, úgy érzem agyam fokozatosan tisztul az ilyen lehetetlen gondolatoktól. Hisz csak egy vén trotty, ugyan, hogy tudna elátkozni? Csak azért mondta mert haragudott amiért elvettem a pénzét és rám akart ijeszteni, már szinte száz szazélékig biztos vagyok benne. De most nem gondolkodom, elég volt, felejteni akarok.. Bemegyek a boltba ahol mindig kapok alkoholt, és hazafelé szédelegve lehúzogatom a kortyokat. Hazaérek, bevágom a kerti ajtót, feltrappolok a lépcsőn, és beesek. Szó szerint. Anya kijön amint hallja a zajt amit testemmel okoztam amikor ütköztem ezzel a jól eső hideg padlóval. Nem látom arcát, de ha ránéznék se látnám, összemosódik minden, teljes a homály. Valami ordibálástól zakatol a fülem, és érzem ahogy kellemetlenül nagy erővel kiszakítják kezemből a sörös üveget. Felállok, ahogy tőlem telik, komolytalan lezserséggel elcsitítok mindenkit, elandalgok a szobámig és az ágyamba zuhanok. Már félálomban egyre hangosabb lépteket hallok, és egy gyengéd lágy kezet érzek végigfutni a kardigánom át a hátamon, mely melegséget von maga után, betakar. Az egyre mélyebb lélegzetek után tájékoztat, hogy holnapra kaptunk időpontot a dokinál a rákszűrés leleteit átvenni, korán fel fog kelteni, ne érjen meglepetésként. Majd hallom ahogy hangja kicsit vékonyabbá válik, visszafolytott szipogással jóéjszakát kíván, de mielőtt lekapcsolja a villanyt, látom ahogy kezével szemét törli, mintha csak megkavarná, mert az áll mosoly olyan művészien élethű, még így homályosan látó szemekkel is a félhomályban. Szinte némán becsukja szobám ajtaját, és egyedül maradok. Ez lennék én, mindenki megsíratója, mindenki meglopója? A koldústól a pénzt, az ártatlan gyerekektől a...Ugyan, csak az alkohol beszél belőled, aludj, holnap biztosan korán kell kelni. Áltatom magam? Nem tudom, de inkább altatom..

Érzem a nap megint arcomba csap sugaraival,  fülembe meg a redőny, csattanásával, ahogy anyám felhúzza. A tegnap történtek leülepedtek elmém mélyén, ha nem gondolok rá hosszasan, nem bugyog fel. Jól esik még az ágyban pihenni az andalító meleggel, de ki kellene már kelni..Erőt véve magamon kipattanok, és férfiasan tíz perc alatt végzek minden teendővel. Átkozva a reggelt, a szükségtelen vizsgálatot, gyorsan küldöm le a falatokat az étkezőasztalnál. Apa a már elavult munkahelyi témáival hallatja a hangját és teremti meg a sablonos hangulatot ami jobban álmosít mint egy matekóra… Nem veszi észre, hogy az ezerszer elsütött poénokkal ugyanannyiszor ég ő is, oly annyira, hogy még az étvágyam is elszáll. Anya bezzeg ugyanolyan lelkesen hallgatja és röhög minden nap, mint akinek az emlékezetéből minden közös étkezést kitörölnek miután véget ér… De ezt mindig egyszer átélni is holt gáz.. Utálom ezeket a családi”idill” diliket! Idegeimet cincálja a látvány, hogy hugi visszahozta a régi szokását, babáját az asztalhoz ültetve eteti, beszélget vele, vihog, és azt hiszi hogy értelme is van annak amit csinál. Megfogom azt a kis kitömött összevarrt szart, és a földhöz vágom. Húgom arcába pedig a valóságot, hogy amit csinál az hülyeség, fejezze be egyszer és mindenkorra. Gondoltam legalább így megtanulja hamar mi a valóság, és hogy milyen az,-korántsem kedves. Anyám rám kiállt, hogy a húgom még csak egy négy éves gyerek, miért nem hagyom meg annak lenni ami, és gyermeteg világát rombolatlanul.. Anyára förmedek teljes joggal, hogy ő csak ne kiabáljon rám, mikor ő teszi hugit ilyenné. Zárja buta fantáziálásokba, infantilis hitek hazugságaiba, mint például a fogtündér, a húsvéti nyuszi, a télapó.. Tessék, most aztán tényleg „leromboltam” ahogy fogalmaztál anya, de én csak mindenről felvilágosítottam, és szívesen hugi , én vagyok egyedül őszinte hozzád. Egyik sem létezik, haszontalan maszlagok. Anyám csak néz rám a szigorú tekintetével, mely már rég nem kelt bennem bűntudatot. Majd az maga elé fut és ide oda cikázik mintha szemével keresné a szavakat. Apám az újságából kibújva kiált rám és morogja a hülyeséget, de mintha meg se hallanám, arca elé képzelem hogy az újságtól mit szájába nyomnék fulladozik és esedezve kéri, kegyelmezzek. Mosolygok, majd kiviharzok a házból. Apa autójába beülök, mérgem kiélve rátaposok erősen a gázra, és sűrű szelek szárnyán száguldok a korházig. Nem érdekel ha utánam jönnek, vagy hogy otthon mi lesz ennek a következménye, az igazságot nem tudják tőlem elvenni, és csak erősíteni tudják  bennem az érzést, a célt, - hogy ki akarok szakadni ebből a dinka családból ami akkorra még hitványabb lesz a szememben, és szánalmán legalább jókat tudok majd nevetni. Ahogy dühöm csillapodik, elnyeli a mohó szél gyors süvítése, hirtelen valami megrázkódik bennem, azt hiszem a múlt.  Csak azt érzem biztosra, szívem egyszerre hagy ki egy ütemet, és kezd el ugyanazon pillanatban egy halott dalt csörtetni, törni bennem. Meglátom Elisabethtet, fehér pongyola fedi el fejét és leng derekáig, mellén szintén fehérség, alatta pedig hosszanti feketeség…Érzékelteti mit élek át, egyszerre fényes mennyországot és sötét poklot… Olyan ő, mint egy angyal, a pokolban kóborolva… Ő választotta ezt a börtönt, habár nyakában csüng szabadsága lakatja, ő észre sem veszi, ezért a kulcsot sem keresi, mely kezében lapul láthatatlanul, leszakító szándékban.

A korházhoz értem. Felsétálok a lépcsőn, és belépvén a kapun rögvest orromba csap a korházi szag, a beteg emberek lehelete átfutotta falaké, melyek barátságtalan sima színűkkel ridegen fogadnak. Gyűlölöm a korházakat. Lezajlik itt minden, születés, halál… Egyik rosszabb mint a másik.. Mindkettő értelmetlen, és az egyik még fájdalmas is lehet… Egyik részlegén boldogságot, másikon gyászt hoz… Felettébb undorító, érzéketlen orvosai robot mosolyával, csalódottságával az élet keserű kabaréját játssza… Szívem szerint mindet kinyírnám. Beléptem a korterembe, elég sokan várakoznak, de szerencsére fél óra múlva behívnak, akkorra szól az időpontom. A sarokban vár rám egy szék, leülök oda, és előveszem a telefonom. Egy kis hard rockot hallgatok, és behunyva szemem elszendergek, elképzelem, ahogy a világ megszűnik körülöttem, mert a kemény rock mindent ami értelmetlen, túl tombol. Még csak öt perc telt el, de mintha fél óra lenne, agyam nem tud kikapcsolni, Elisabethre gondolok. Miért nem szálltam ki az autóból és szakítottam le róla az apáca maskarát? Szégyenkezett volna? Kevésbé sem annyira, mint én, az érzéseim előtt, mikor nem tudtam nekik eleget tenni… Ahogy múlnak a percek, de az időpontos betegek alig, egyre inkább rugdosnám be őket a korterembe… Jaj. Rákszűrés marhaság.. Csak mondják meg hogy rákos vagyok és had menjek innen a halálba.. Ahogy ezt kimondom magamban, heves reakció érkezik a kinyíló ajtótól, és a doktornő behív. Felhuppanva a székről sietek befelé, hogy röptében átvegyem azt az átkozott papírt, és mehessek a dolgomra. A doktornő érdektelenül alig-alig rám nézve adja át a lelet eredményeit, miközben titkárnőjével elmélyült csevegést folytat... Nem idegesítem magam, alig érzékelhetően kikapom a kezéből, hamar átfutom az olyan mellékes szövegeket mint szüeltési dátum, anyja neve meg ilyen fölös olvasnivalókat, és tovább lapozok a lényeget keresve. Valami olyasmit olvasok, aminek igazságtartalmát nem érzem. Kicsit idegesen közbehasítok a csevegésbe, és megkérdezem, nem e történt valami tévedés. A doktornő beüti a nevem komputerébe, és tudósít, hogy nem, semmiféle tévedés nem történt… A papír kiesik a kezemből, itt- ott meghajlik, aztán a földön nyugszik… Mint ahogy én fogok, egy hónapon belül. Tényleg átkozott a papír… Ahogy a gondolat erősen taszigál, szédülni kezdek, nehezen lehajolok a papírért, és összetépem. Kirohanok a szobából, az eddigi csak alvadt halálból. Betekintve annak ki-kinyíló szemeibe, elönt a félelem, ereimbe fagy a kilátástalanság. Úgy érzem, csak mint robot, futok előre, nem tudom meddig, de egyszer örökre lemerül az elem, és véget ér ez az igazságtalan buta játék.. Mikor idegességemben azt kértem hogy csak derüljön ki, rákos vagyok, valójában el sem jutott agyamig a gondolat egésze, csak egy morzsányi darab, az is felszínesen. De az, hogy a sors épp most hallgat meg, és váltja valóra amit a dühtől erősen kérek, mint egy mélyről jövő tiszta óhajt, legmerészebb sötét fantáziám sem alkotta volna meg… És akkor az ember ne legyen pesszimista, higgyen Istenben, és szeresse… Egy gyilkológépet aki a rák eszközét alkalmazza? Kösz, nem kérek belőled. Átkozlak, és remélem az ördög örökre átveszi a helyed, mert inkább legyen a Föld lepusztult, égjen a pokol tüzében, mint hogy közben néha-néha megkóstolhassa az életet, és tetőzze elnyomó kínját..

Már félúton vagyok sprintben hazafelé, amikor eszembe jut az autó, amit a korháznál hagytam. Visszafutok a kocsiért is, közben próbálom kiadni magamból az összezsúfolódott nehéz érzelmeket amik furakodnak egymást el-elnyomva. Egy időre úgy érzem sikerül, de pár perc múlva megint előjönnek, és nehéz megállni hogy ne hajtsak bele egy autóba, karambolozzak kicsit egy útkereszteződésben…Hazaértem. Büszkén, rejtve a belső harcokat, lépek be az ajtón. A szüleim ott állnak előttem, felvéve a szigorú testtartást, tekintetet. Már elkezdenék az együttes észosztást, de én arcukba ordítom a kérdést,: Nem mindegy már, úgyis rákos vagyok, ennyi örömöm had legyen már a hátralévő rövidke életemben, vagy még ez sem jár nekem? Idegrendszerem már szét van taposva a halál gondolatok futkosásától, ám még itthon is szaladgálnak rajta. Sok ez hirtelen. Kirántom az ajtót, és becsapom magam után, ahogy csak bírom. Hirtelen olyat csattan, hogy kitörik a felső üveges része. Jól lakva a hatalmas robajjal, bevágom magam az ágyba, és most nem akarok mást, csak halkan, meleg ágyban, álmokba zuhanva meghalni. Szüleim rögtön berontanak, anya elrettenve, apa helyette is a komor, csípős pofával, és ugyanilyen nyelvvel. Nem hiszi el, hogy tényleg halálos beteg vagyok, szerinte a komolytalanság és a tiszteletlenség fertőzött meg halálosan… De akkor had hallják a saját fülükkel, felhívatom velük a korházat. Apám fölöslegesnek tartja, és rám rikoltva parancsolja meg, hogy szedjem össze az üvegszilánkokat, de anyámat most látom először igazán kikelni magából. Apámra förmed, és úgy letöri zsarnokoskodó hitetlen szava végét, hogy az nem is próbálja felvenni vele a harcot. Felhívják a korházat, és megkérdezik, hogy nem e történt valami tévedés a David Raynolds nevű pácienssel kapcsolatosan, ma olyan hírt kapott a leletekről, ami egyáltalán nem tűnik reálisnak. – mondta anya, csak arcán tükröződő kétségbeeséssel. Nem halljuk mit beszél a doktornővel, csak látjuk, ahogy leejti a telefonkagylót a földre, ahogy én a papírt a kórteremben, csak annak nem volt ekkora hangja. Szemeivel gyorsan engem keres, lassan közeleg felém, nem telt el három másodperc, de csordultig tele könnyel, némaság és csomós feszültség árad belőle, nem, nem erre van most szükségem. Szorosan szorítana magához, de akarattalanul is erősen ellököm, és rezzenéstelen arccal kivonulok a házból. Nem tudom merre tartok, csak azt, hogy lassanként a halálba. Nem is rossz gondolat Daniel, vedd szó szerint, és hallj meg büszkén, magad által. Szól egy hang bennem csábítva. A tóhoz értem, a vízbe fúlás túl hosszú és fájdalmas halál lenne… Ahogy ott állok, halálom eszközén tűnődve, meglátok magam mellett pár méterre egy csónakot, ami egy kötéllel van rögzítve a parthoz. Odasétálok, agyamban kezd kirajzolódni a halálom menete. A kötél két véget kihúzom a vaskampókból, magam előtt kiegyenesítem, méregetem. A végét visszahajtom, csomót kötök rá, és megvan a nyakláncom, rajta a csomó az ékkő, ezzel fogok felszállni a mennyei pokolba. Megfordulok, és most pedig lássuk, melyik lesz a szerencsés, aki tanúja lehet ennek, és gyilkos fává avathatok?

II. FEJEZET

 

Tőlem pár méterre, az alacsony dombon egy olyan fát látok, ami ha fa lennék, engem testesítene meg. Ugyanolyan beteg, nyomorult, érezni, nem a többi közé való. Ugyanakkor háborog a világ ellen, határozottan egyenes, kiállása van, és csomóival két vastag ágán mereven mered a házakra, az emberekre, az életre…Már mindennel elkészültem, már csak rántani kell egyet a nyakam körül, és véget ér minden… De mi ez a minden? Mi van ha csak most kezdődik majd a valóság? Mi van ha ezen nem agyalhatok már többé?  Tényleg csak úgy eltűnök, akár homokban egy lábnyom, amit a tenger vize lesimít? Mi van ezen túl? Van egyáltalán valami, vagy csak mint alig érzékelhető szellő, szállongok majd a többi között, és reménytelenül várom, Elisabeth arcán suhanjak el, és ő érezzen engem.. Az emlékeim vajon velem tartanak? Nem tudom, de hogy az emlék, az orvos szavaival most is belülről szabdal, abban biztos vagyok, és a legjobb lenne kirántani magamból, ha így, akkor így, a nyakam és a kötél által…Meghúzom a kötelet, és a pillanat töredékében a halál képe villan fel, ahogy látom magam a kötélben, a fa felett. Azt hittem csak egy villanásnyi idő mindez, mert elmém elém vetíti, de még mindig látom magam, de szemem nem érzem, és nem csak magamat látom, hanem hirtelen mindent, háromszázhatvan fokos szögben. Tagjaimat sem érzem, mikor magam elé néznék, csak ürességet látok, teret, és levegőt… Mi történt???? Beszélni sem bírok, csak összegyűrt gondolatok darabkásan váltják egymást valahol, ahol pár perce a fejem volt… Érzem ahogy a hideg szél belém markol, ráncigál, mintha egy nyeszlett levél lennék ami elhagyta a fáját… De még annak is van teste… Mivé lettem én? Figyelmem kicsit tereli, hogy  fekete felhők érkeznek keletről, és betakarják a derült égboltot. Most az érzéketlenség legmegtestesítőbb testtelen nyavajája lettem, bár ilyen voltam mindig is, mi bajom ezzel? Most valahogy bármit megadnék azért, hogy lássanak, hogy visszakapjam az életem, és helyre hozzam minden bűnömet, amit elkövettem… Mikor meghalni vágytam, fogalmam sem volt hogy ilyen érzés vár rám utána, ahogy nyakam körül feszengett a kötél, és kiloccsantotta belőlem az életet, a töredék fájdalma sem ennek, ami most vesz körül, az egész világ úgy, hogy nem lát… A világ ellen voltam, temetni akartam, erre most ő temet engem, ez lenne a pokol? Ahogy a levelek és minden porszemcse átesik rajtam, azon gondolkozom meddig maradok itt, vajon amíg testem porrá nem morzsolja az idő, és át nem suhan rajtam?? Sírni vágyom, könnyeimet ember létemként már rég érezném a bőrömön, szívemen, de most semmi, rezzenéstelen semmiként vagyok. Minden másodpercben szétfoszlani „érzem” magam, miközben ide-oda toloncol a szél. Soha nem hittem volna, hogy a pokolban azt tiltják meg, hogy szenvedj ahogy megérdemled, sírj, kínozzanak…”Csak” megfeledkezik rólad a világ. Inkább ússzam a keserű könnyeimben és fuldokoljak bennük, égjek a pokol tüzeiben miközben vasvillával karcolják hátamba a listányi vétkem, mint hogy itt kallódjak semmiként, a gondolatomat is egyre nehezebben, lassabban kibontva… A fekete felhő amint ideér, valami olyat látok a gázszemek mögött, amit nem tudok értelmezni.

Látni vélek egy temetőt, ahol fekete sorokban állva sok arc könnyezve adja át gyászát a sírnak, melyen az én nevem szerepel. Eljut hozzám minden kiadhatatlan fájdalom, minden belső kiáltás, világrengés, végtelen törés… Miért gyászolnak engem ezek az emberek?? Mire egy olyan hang harsog belém, amire egyszerre érzem magam megszűnni és jobban kiteljesedni mint valaha.

-          Ez nem te vagy. De lehetsz ez, ha nem tartasz velem.

-          Ki, ki.. Ki vagy te?- szakadozik meg gondolatom…

-          Én vagyok az akit oly sokat szidalmaztál, és kiben elsőként megoszlott, majd szétfoszlott hited. Akinek a temetését látod, az a kilencven éves Daniel Reynolds.

-          Ez hogy lehet???

-          Csak figyelj jól. – hasít belém ismét, majd nézetem két részre oszlik, a temetőre, és magamra a korházi rendelőben várakozva. Kijön a nővér, ki mikor kimondja a Daniel Reynolds nevet, egy arctalan fiú lebeg gondolatában a feje fölött, aki a kilencven éves Daniel unokája, és egy halovány kép, amin megbeszéli az idős Daniellel, hogy az unokája fogja átvenni a leleteket. Közben a temetőre szökik figyelmem, hol ugyanazon időben Daniel unokája arcát látom a sír mellett, könnyekben ázva. Bemegyek, a nővér gondolatában arcot kap a fiú általam. Átadja a leleteket, és erősen kiemelve látom most feketével a név alatti adatokat, amik fölött olyan szeleburdin átsiklottam…És akkor valami fokozott fájdalmat érzek távolról, nem is én voltam rákos, hanem az-az idős ember… Bár beleroskadhatnék a fájdalmas igazságba, de még erre is képtelenné lettem… Aztán látom, ahogy húsz perccel később a nővér behív engem, aki akkorra már otthon vergődik fölösen. A temető képe most beteríti látóhatáromat, és megkérdezem:

-          Hogy érted azt, hogy én is lehetek ez, hacsak nem tartok veled? 

-          Bár nem érzékeled, de megállt az idő. Tehát senki Földi nem tudja hogy meghaltál, és ennek kivételes oka van. Habár sok volt benned a gyűlölet a világ iránt, az érzéketlenség a szeretteid és minden élő felett, a konok hittelenség létezésemről, én tudom, hogy a mély sötétség mögött, jóság próbál felragyogni benned. Tudod azon pillanatban mikor rántottál egyet a nyakad körül, azt akartam hogy ne sikerüljön felakasztanod magad, mert más sorsot szántam neked. Azt, hogy jobb emberré válasz a tudattal, hogy egy beteg ember vagy, akinek már közel a vég, utolsónak vélt napjaidon rátalálsz az élet örömeire, hogy megtisztultan, életre beccsel akarj majd eltávozni, tudomást szerezvén a cseréről egy életre szóló leckét kapj tőlem, amire büszke leszel. De az én számításaimba is hibák csúszhatnak olykor.  Az emberiség elnyomó vágya, egoizmusa, önérdektől vezérelt, vérfürdőkbe folyó cselekedetei miatt az ősellenségem a sötét erő megtöbbszörözte erejét.

Abban a pillanatban csecsemőket ragadott el, hogy gonoszsággal megtöltve az ártatlan naiv lelkeiket, egy olyan hadsereggel ostromoljon meg, amely szinte biztos győzelmet ígér számára.  Nos, ennek következtében abban a pillanatban téged is elragadott volna, de azt meg tudtam akadályozni, viszont életben nem tudtalak tartani. Még maradék erőmmel megállítottam a Földi időt, hogy az emberek ne essenek pánikba a csecsemők hiánya miatt, és szeretteid a halálod végett. Nem hiányzik a pánik, ennek a harcnak az emberek nélkül kell lezajlania. Kivéve egy személyt, és téged, ha elfogadod a megállapodást, miszerint ha mellém és a többi erős Földi hit és jóságos eszme keltette Istenség mellé állsz a jó és a rossz háborújában, visszakapod a földi életed. Kérdés, hogy elég bátor vagy e, szembeszállni mindazzal, ami várhat rád.

-          Ennél nyomorúságosabb érzékelhetetlen létet el sem tudok képzelni, bármilyen sötétséggel szembeszállok ha kell, tűröm a fájdalmat, és mindent, mint hogy időtlen ideig itt a semmiben emésztődjek. De honnan tudod azt, hogy hasznomat vennétek?

-          Mert jóság is lakozik benned, Elizabeth iránt olyan tiszta érzelmeid voltak, melyek egy nagy adag töltet tud lenni a sötét erő ellen. És mert nincs más választásunk, csak hinni benned. Mivel megakadályoztam, hogy elvegyen a gonosz, de se a mennybe, se a pokolba nem tudtalak már, és nem is akartalak juttatni, utólag már nem lehet intézkedni. Itt maradtál, hasznodat kell vennünk. Muszáj. - mondja.. Az utolsó pár szó  jobban belém vág, mint az eddigi monológok, de az elszánt  gondolattal hogy elvállalom amit rám ruháztak, és a megtisztelés átélésével hogy éppen én kaptam ezt a feladatot hogy bizonyítsak, fényt, egy új kezdetet tör az eddigi bűnös eszméim, és tetteim falán.

Elvonulunk szélsebesen a Föld leghidegebb pontjára, ahol a fehér nagy göröngyű hólepedő kristálytisztán uralja a hatalmas térséget...Nem jut idő a csodálásra, mintha elnyelne a föld, ugyanilyen sebesen zuhanok a föld alá, a talajnál meg nem állva, mígnem a Föld magjának bal felső részéhez, a szívéhez érek, a folyékony rétegén beolvadok,a szilárd kettéválik. Úgy érzem kapcsolatom megszűnt a mennyek-poklok kirekesztettségével mint szállongó lélekmaradvány, most már tudok önkéntesen mozogni. Ami történik velem egy merő hihetetlenség, de ez amit most látok, magasan tetőzi…A hang ami eddig hozzám beszélt, kit Istennek véltem, a föld minden táján hittel alkotott Istenségekre bomlik, kik egy hatalmas asztal körül ülnek. Próbálom emészteni, Isten sokkal teltebb fogalom, mint azt bárki is gondolta volna. Sokan reményteljesen köszöntöttek, ám vannak, akik kételkedő közömbös csenddel. Egy nagyon idős istenség kezd el beszélni, gondolom egy ős istenség, az emberiség hajnalán ébredt első hitek nagyja.

-          Köszöntök mindenkit! Ezennel megnyitom az Istenek ülését, amely a földi küszöbön toporzékoló mindent eldöntő háborút vitatja meg. Azért vagyunk most itt, hogy felmérjük a sötét hatalom erejét, és arra egy olyan stratégiát dolgozzunk ki, ami ellen a sötét erő tehetetlen. – fejezi be a köszöntő és egyben ismertető beszédet, amit buzgó tapsvihar kísér.

-          De mi, ki ez a sötét erő? Őt is az ember hozta létre? – kérdezem kicsit zavarban.

-          A sötét erő az űr hatalmas részét beborító, az emberek nyelvén sötét anyag. Nem jöttek rá, nagyon valószínű nem is fognak hogy mit emlegetnek ezen a néven, de jobb is így. Őt nem az ember hozta létre, az emberi jóságos hittel, velünk együtt vált ki az univerzumból még nagyon régen. Mivel ős ellentétek vagyunk, közünk van egymáshoz, és az ember ezt a köztességet igen csak szereti, sőt, mint te is tudod kilibbentette a mérleget, alattomosan, romboló bombáival és egoizmusával átsétált a sötétségbe.

-          Értem. És én miben lehetek a segítségetekre, hogy harcolhatok ellene??

-          Úgy, ha a romlott gondolataiddal és tetteiddel szembe nézel, ezáltal  megtisztulsz, és minden rossz ami benned volt, makulátlan tisztasággá alakul át.

-          Hogyan fogok szembe nézni velük? – kérdezem egyre nagyobb zavarodottsággal, frusztrációt kelt bennem a tudatlanság, ez a sok rejtelem.

-          Úgy, hogy a vak koldus szemével látod majd a sötét világodat amit teremtettél magadnak, és hallod ahogy valaki ellopja tőled a napi betevő falatra elegendő aprópénzeket. Aztán a nő bőrébe bújsz, kit aljas önzőségből megfenyegettél, majd a hallgatása zálogaként két túsz kisfiú ártatlan lelkébe költözöl. Aztán minden sötét, gyűlölettel megtelt, és gyilkos gondolatod célpontjává válsz.

 

Mikor beleköltözöl ezeknek az embereknek a lelkébe, mindent elfelejtesz amit Daniel Raynoldsként tudtál, éreztél. – mondja egy Egyiptomi istenek királya, Ámon.

-                     Én sem mondhattam volna jobban, tökéletes elgondolás, így bizonyosan megszabadul a bűneitől,  de én még kiegészíteném egy próbatétellel, amivel kinyerhetjük belőle a legtöbb pozitív energiát.

-                     Milyen módon?? – kérdez vissza Ámon, mire számomra érthetetlen nyelven megkezdődik egy kisebb dialógus… Megkérdezném miről beszélnek, de nem akarok beleavatkozni az istenek dolgaiba, még ha annak én vagyok is a fő témája… Elég sok itt a rejtély, inkább érdeklődöm valami kézenfekvőbb iránt.

-                     És azt a bizonyos másik személyt aki társam lesz, mikor ismerhetem meg?

-                     Annak is eljön az ideje. – mondja az ősistenség.

-                     Tényleg, őt mikor képezzük ki? – kérdezi egy görög Istenség.

-                     Majd ha Daniel készen áll a vívóperonra.

-                     Hogy mire? – kérdezem meglepetten, ilyen szót még sosem hallottam.

-                     Hamarosan megtudod, hiába most a szó. – érkezik közömbösen a még nagyobb kíváncsisággal felkavaró válasz a rideg ismeretlenről.

-                     De most vitassuk meg azt, elegek vagyunk mi ahhoz, hogy a sötét erővel szembeszálljunk? – tette fel a fontos kérdést a görög.

-                     Nem tudjuk, a válasz elég komplikált, túlerőben van az elrabolt naiv lelkekkel, viszont a jó mindig gyengédséggel volt jelen, nem tudjuk pontosan  tud e oly annyira megerősödni, hogy pótolja az elmaradást, vagy hogy Daniel megmaradt rossz oldala árnyékával igazán a közelébe férkőzhetünk e, hogy könnyűszerrel döfjük szívébe a szent nyilat. – szól bölcsen, majd kis szünet után rákezd megint:

-                     Ezennel berekesztem a gyűlést, és kezdődjék meg Daniel Reynolds megtisztítása,  ami egyben a harcra való felkészítés! – vet véget az ülésnek, és kezdi el harangoztatni minden részemben hangjával és érkező taps árjával a rossz izgalmat, félelmet jól ismert önmagamtól, mi különállva, idegenül fog eltaposni.

-                     Először is gonosz gondolataiddal nézel szembe, miket egy papírra vetettél, majd gyávaságból a szemétbe hajítottál. – mondja az egy nagy Isten, a sokból összeállva. A papírt eredeti formájában arcomba vágja, és minden egyes betű úgy érzem fojtogatni kezd, majd ott fekszem akkori képzeletem helyszínén, és veszem át félbátyám helyét, akihez e iromány titkon hirtelen dühből szólt. Előttem áll akkori önmagam, és tűszúrásként érve minden szavával, felolvassa a papíron állottakat, egyedül a legelső szó másmilyen, mert késszúrással fogad, hiszen úgy kezdtem: ”Megöltem”. Nem hittem volna, hogy egyszer nagyobb átéléssel fogom hallgatni ezeket a sorokat magamtól, mint mikor megírtam…

A tűszúrások mellett még kínzó, hogy magamat vagyok csak képes látni, ahogy holtan fekszem, és ahogy írtam, „”lassanként csorog a vér, de a szúrós szag gyorsan átveszi a hatalmat a szobák levegője felett” Amint véget ér a kis levél, úgy érzem mintha egy év telt volna el, pedig mindössze egy, legfeljebb két perc alatt kényelmesen felolvasható… Hogy kényelmesen? Azt most kötve hiszem, úgy érzem minden porcikám tűfejnyi lángokban ég, lelkemen pedig a pokoli vigyorom… Ennél fájdalmasabb érzést soha nem tapasztaltam, még az akasztás is enyhe fájdalomnak minősíthető e mögött, hiszen az csak pár másodpercig tartó halálos kín, míg ez hosszú perceken át tartó öldöklés, aminek végén nincs kegyelmes halál, csak a gyötrelmek végtelensége...

- Meddig fogok még haldokolni a fájdalomban? – kérdezem szinte nyüszítve, mint egy hitvány patkány, aki beleszaladt a csapdába.

- Amíg azt nem mondod, tovább mész a második megtisztítási zónába.

- Késedelem nélkül, azonnal!!  - vágom rá a határozott választ, áhítva a megkönnyebbülést.

Amint lepattan az utolsó hang az ajkamról, a fájdalom elpárolog, és helyére lép a teljes sötétség. Erőltetem a szemem, de csak határtalan feketeséget látok minden felől, inkább behunyom szemem, de ez még elrettentőbb, hogy a kettő ugyanaz…Nem tudom mi történik velem, hogy ki vagyok, idegenül érzem magam, semmit sem értek… A pillanatnyi sokknak mintha próbálná erejét venni a borzasztó hideg szél, ami megcsapja csupasz, ráncoktól lágy bokámat. Csak ez a soványka hosszú kabátféle melegítene, de így csak kegyetlen öröm az ürömben, hogy egy szikrányit melegít, és többre vágyódom... Tán rosszabb mintha nem lenne, és tisztán járna át a hideg. Gyomrom korgása szakítja félbe merengésemet, ami olyan hangos, hogy belezsong a fülem, és úgy préseli a hasam, mint egy lelkes pék nyújtódeszkájával az élettelen tésztát… Ahogy fészkelődök a kis kabátban, hogy bokámat is takarja, felborítok valamit, amit pénzérmék csilingelése követ… Szóval ez lennék én, egy vén, vak öreg ember, erős emlékezet kieséssel. Ócska egy lét, legszívesebben átmennék a poklok sötétjébe, az élet így értelmetlen számomra, nem is értem eddig hogy bírhattam. Azt hiszem késő éjjel erőt veszek magamon, és átadom testem a kihűlésnek. Már most megtenném, de még kora este lehet, sok ember jár, kél, nem akarom, hogy tanúi legyenek.. Felállítom a kis konzerves dobozt, és belecsörtetem a pénzérméket. Hirtelen, közeledő léptek egyre erősödő hangját hallom, amik némi cinkosságra is jelt adnak… Minden lépés mintha gyomromba taposna, közeledtével egyre kegyetlenebbül… Nem értem miért történik ez, sem azt hogy hogyan, de nincs is erőm ezen gondolkozni. Ahogy előttem áll, mintha korgó gyomromon tenné ezt, és mikor kilopja halkan egyenként az érméimet, mintha lágy érintéssel mohón húzná ki savas gyomromból egy csipet kenyér darabkáit. Gyötrelmesen válnak ki belőlem, és mikor hallom, elrohan velük, érzem a sav felbugyog, szétömlik a testemben, és felemészt.

A savban való fuldoklás végső stációjában, meghallok egy éles hangot, mely belém váj hirtelen mindent, hogy ki vagyok, s hogy mi is ez az egész.

- Készen állsz tovább menni ? – kérdezi.

- Igen!! – kiáltom ahogy erőm engedi.

- A vak idős hajléktalan nem élt át ekkora kínt, mint te most, viszont másnapi falatja kimaradásával hasonlóan mart a gyomra, és mivel meg kell tisztulnod, mint elfertőzött sebet, fájdalmasan tisztítani kell. Ugyanígy fog történni a megzsarolt lánnyal, és gyerekekkel. – hangzottak el a szavak, majd hirtelen minden kiesik. Csak azon kapom magam, hogy merev szemek szó szerint szegeződnek belém, hidegrázással. Emellett olyan szavakat hallok, amik rendkívüli dejavu érzést keltenek, azon kívül hogy szúró rezgéseket továbbítanak szívemhez. Oldalamon súrlódik egy pisztoly, a hátsóm feltáján átsuhanva, mintha forró folyadék ömlene át rajtam, mely eléget…A fenyegetéssel bír rá ez az ismerős pofájú, furcsa, erőszakos zsivány hogy bemenjek a boltba és italt hozzak neki, míg ő sakkban tartja a két gyermeket. Úgy teszek ahogy kér, majd a pultnál várakozva látom, ahogy a vakmerően szembeszálló gyerekeket rángatja, és az egyiknek keményen lágy halántékára fogja pisztolyát. Szememet csípő könnytenger lepi el, elmosódottan látom a szituációt, nem tudom mi ez az ördögi játék, csak hogy szememre mintha valami maró savat öntöttek volna, borzalmasan fáj. Pár pillanat erejéig tart szerencsére csak, majd érdekes mód, felszívódik… Átadom annak az elvetemült sátán küldöncének az italait, és remélem most már megszűnik ez a rossz humorú játék, vagy álom, amit az égiek játszanak. Látom képén az undor kielégült mosolyát, ami rémes nevetésbe megy át. Mintha aljas ajkain lennék, a nevetéshez szükséges összes izommal rángok, remegek, szédülök, és ahogy kileheli büszke önelégülését, az erősen megcsap, és bűzében fulladozva lehelek én is egyet, lelkemet. Aztán visszatér minden, visszatér Daniel Raynolds. Ez a tisztítási zóna is kifejthetetlen gyötrelem volt, hozzájárulván a pillanatnyi sokkok a tudatlanság iránt, hogy mikor ki vagyok, hol vagyok, mi történik, enyhén, de harcol a többi borzalom kínjával bennem…Nem vagyok képes tovább folytatni így. Kell lennie más megoldásnak.

- Aláveted magad az utolsó zónának? – kérdezi ismét, de már szinte képtelen vagyok kivárni a kérdés végét, és indulatos panasszal vágok közbe:

- Ezt én nem vagyok képes végigcsinálni, nem vétkeztem akkorát, hogy így kelljen vezekelnem érte, bele se merek gondolni, ha vér tapadt lélekkel jövök, milyen kínokat kellett volna kiállnom, vagy már nem is tudom, mi lenne a helyes megnevezése.

- Ha gyilkos lélekkel jöttél volna, természetes, hogy a sötét erőhöz kerülsz, ugyanilyen kínokon mész át, hogy a jót kiölje belőled, azzal a különbséggel hogyha veszt , már pedig veszteni fog, akkor megszűnsz létezni, vagy ha győz, magába szippant, hogy erősítse önmagát, és egyedülileg uralkodjék. Vagy ami rosszabb, semleges létedet örök időre szolgaságra kötelezi. Neked fogalmad sincs, milyen kínok léteznek még ezeken felül amit nálunk érzel, és mekkora szerencse az, hogy hozzánk kerülhettél…- tájékoztat a félelmetes igazságról.Szavai hallatára elrettent a szörnyű tudat, hogy ez az embertelen, lélektelen fájdalom amiken keresztül hánykódom, csak a jobbik oldala a most fennálló helyzetnek. Most kezdek csak ráábredni, mennyire buták vagyunk mi emberek, képtelenek arra, hogy felfogjuk mi is zajlik körülöttünk, milyen erők munkálkodnak. És ennek tetejébe, amikor ez a két erő harcra van ítéltetve általunk, csak nyavalygunk,mert gyengék vagyunk…

- Most már tudom, és sajnálom. De tényleg nem bírom tovább, valami kerülője lennie kell az utolsó zónának.. Kérlek.. – könyörgöm teljes szívemből, és csak reménykedem, hogy a jó felismeri fajtáját, az alázatos tiszta kérelmet.

- Rendben, nem bánom. Kerüljünk. Könyörgésedből egy újabb töltény jóság nyerhető ki, érdemedként a vívóperonon küzdhetsz meg a két gyermek lelki sérelmével, ami csak hosszú időn át tartó harcot igényel, és akkor érzed csak az eddigi kínok kegyetlenségét, ha azok eltalálnak tőrükkel.

- De milyen az a vívóperon?? A peronok a vonatpályaudvarokon vannak… Nem értem. – értetlenkedek idegesen a kétségtől, hogy helyt adjak-e a megkönnyebbülésnek, amit már olyan szívesen éreznék..

- Igen, a vonatpályaudvarokon találkozhatsz velük, de mivel a sötét erő a létező összes félelmedet használja majd fel ellened, így a legnagyobbat kell kiiktatnunk először, ami pedig a száguldó vonat közelsége. A harcokat egy vékonyka peronon kell elvégezned, miközben minden oldalról hevesen sikló vonatok csapkodnak szeleikkel, és közelségük félelmével. – mondja. Azt nem mondanám hogy megkönnyebbültem, elönt a rossz izgalom, nem tudom milyen lesz, de talán ha nagyon éber leszek, ritkán talál el az a tőr, vagy micsoda.. Nem tudom elképzelni az egész helyzetet, annyira zavarosan hangzik. Nem kell sokat várnom hogy megtudjam milyen, kis idő múlva megjelenik négy vonat és négy sín, köztük kettő-kettő kisebb, téglalap alakot öltve természetesen hogy köztük vékony peron húzódjon… Soha nem látott sebességgel haladnak , és mikor összeütköznének, áthaladnak egymáson, és akkora szelet kavarnak, hogy az még így távolról is fagyat lehel rám..

- Ő lenne az a bizonyos vívóperon. – mondja büszkén.

- És a kínok? – kérdezem, félő gúnnyal.

- Ha a peronra állsz, megjelennek. Készen állsz rá? – hallom a szúró kérdést, ami eddig mindig egyenlő volt azzal, kész vagyok e meghalni, majd az emlékével tovább vezekelni kitudja hányszor.

- Igen. – mondom határozottan, vakmerőségre szert téve, várva hogy szemtől szembe láthassam bűneimet és kínokat a tőrükben, hogy szenvedélyes harcban most föléjük kerekedjek. Eddig vak áldozat voltam csak, de most számító ellenfél. Az édes bosszú csak rátok vár! A vonatok között, soványka zsákutcában vagyok, minden irányból szélvihar söpör, nem csak testem fázik, lelkemben megfagy a félelem. A két gyötrelem ostorként viselkedve csapdos, mint rabszolgát a munkafelügyelő, ha vétett valamit… Ez az édes bosszú amit terveztem most nagyon távolinak tűnik… Hirtelen felvillan egy fekete páncél, felém közeledik, mintha egy kísértet lenne benne, láthatatlan alkarjában egy kard feszül. Kifordult feje feltűnik, felém kanyarodik, és rossz meglepetésemre, a két kisgyerek arca az egybeforrva. Az egyikük szemében az ártatlanság megtörtsége mintha szilánkjait lövellné, a másikuk szemében a dühös bosszú fenyegetőzik. A megrettenésben hirtelen azt veszem észre, ökölbe szorított kezem egy kardot nyom össze, mely az eddigi megtisztulási képeket pörgeti arany ötvözetén, és Elizám arcát. Mindez ereje hatja át, és fogása kényelmes, pihekönnyű. Az ellenségem szemtől szemben áll velem, és az Istenek egésze meghúz egy harangot, mire megkezdődik a küzdelem. Meghajol előttem, majd valami hatására én is ő előtte. Egy kis időt nyerve, a kardot szemmértékkel becélzom a nyak vízszintes vonalára. Az arcok azonban úgy vakítottak a bosszú és sérelem lángjaitól, hogy nem tudtam helyesen bemérni a pontot, és el lettem találva. Idő sincs átadni magam a fájdalomnak nyugodt állapotban, folytatnom kell a vívást, különben újra felsért.  Szédelgek a szárnyalva visító vonatok közelségétől, és a megdermedt vérem kényszeredett áramlásától, a heves mozdulatok végett. Az egész egy ördögi kör, mindenfelől félelem, kard és szélcsapás.

- Ne feledd, azért vagy itt, hogy szembe nézz a félelmeiddel, ahhoz hogy a sötét erővel szembe tudj nézni, először a saját sötét erőddel kell! – zendül fülembe a bölcsnek ható buzdítás, bár nem tudom mit kezdhetnék vele. Itt van előttem, harcolok vele, és…? Akárhogy is akarom kardommal érinteni, fürgesége, körülöttem minden, és hogy remegek, hátrál. Kifáradtam, nincs erőm mozdulni sem, összerogyok az ellenfelem előtt, csak az Istenek mondata visszhangzik a fülemben, hogy nézzek szembe…. Kikapcsolok minden zajt a külvilágból, félelmemet bármelyik lesben váró pillanattól hogy abban a bűnöm újra megérintsen. Nem érdekel semmi. Felnézek rá, megalázkodva érzem magam, de ugyan, magam előtt, miért is ne…Szemeikbe nézek, és hagyom hogy bombázzanak, hogy a bűn tekintete magába fojtson, aki gyenge, az vezekeljen

- Nem az a gyenge, aki megáll, szembenéz  a hibájával és hagyja hogy az áthassa bocsánatot nyerve, hanem aki konok módon harcol ellene, és így akar győzedelmeskedni felette. Arra szolgált a vívóperon első szintje, hogy olyan jóságos eszméket tégy magadévá, mint a tiszta alázat, önmagad feláldozása bátor módon minden körülmény kizárásával. – zúgnak a szavak fülembe, mire a vonatok megállnak, és ellenfelem ledermed.

- Alázkodjak majd meg a sötét erő előtt?? – kérdezem, nem tiszta agyamnak a magyarázat ezen része.

- Nem. Ezekkel fegyverezed fel magad, páncélként fog szolgálni, így leszel méltó ellenfél. Most pedig kardoddal érintsd meg a kijelölt pontot, amit már olyan sokszor becéloztál. A bűnfenevad nyaka mellett egy fénypont keletkezik, és kardomat odavonzza. A bűnöm szertefoszlik, és érzem ahogy minden erőm amit a harcba öltem visszaáramlik belém, ahogy a jóságos tulajdonságok is, a páncélzat vagy mi, amiről Isten is beszélt.

- Isteni ígéretemtől fogva, most egyedül kell hagyjalak, hogy elhozzam Blancát, hisz már készen állsz a vívóperoni küzdelmekre. – mondja büszke bizakodással, majd hozzáteszi.:

-Most már más emberek bűneivel fogsz harcolni, a vívás tudományát kell csak elsajátítanod, és úgy megostromolni az ellenséget mélyről jövő haragoddal bármi iránt, hogy abban benne van az a harag is, amit az ő bűne iránt hergelsz magadban. Kétezer bűnnel kell szembenézned így, hogy a sötét erő ellen akár csak a puszta megsemmisítő vágy elég lehessen. Majd a fekete páncélt feltámasztja, a vonatokat megindítja, és ellebben a szélben amit kelt magának.

- Ki lehet az a Blanca? Neki is olyan kínokon kell majd átvergődnie magát, mint nekem? Ő miért lett kiválasztott? – vetődnek fel bennem ezek a kérdések.. De nincs sok idő elmélázgatni, a páncél közeleg felém, és a vonatok szele is felé szólít. A páncél kardjának tükröződésében egy gyerek gyilkosság zajlik le. A kis filmszerűség ami megállás nélkül újra lejátszódik nagyon szívszorító, elmerülök minden ellentmondásban, de haragot egyelőre még nem igazán tudok előidézni. Reflexeim nagyon jók, kikerülöm a döféseket, csak már nem tudom, meddig bírom, a fáradtság előbb utóbb le fog gyűrni. De megpróbálok arra gondolni teljes lelki erőmmel, hogy az a kislány arca a kis filmben a húgomé. Abban a pillanatban amikor kardja érintene, húgom arcának vonalait mázolom a kislányéból a kardra, és az arany pont megjelenik újra. Hozzáérintem kardomat a ledermedt páncélzathoz, mire az összerogy. Nincs idő se örvendeni a győzelemnek se pihenni, jön a következő. Közben kezdem megtalálni a belső harag egyre nagyobb szikráját amit embertársaimért éreznem kell hogy legyőzhessem ellenségeimet. Egyre gyorsabb ütemben végzem ezáltal a páncélos bűnökkel. Már szédülök a sok vívástól, ingadoznak lépteim, csak az a lelki megnyugvás lát el erővel, hogyha vége lesz a háborúnak, újra láthatom családomat, és egyetlen Elisámat.

- Ha azon az oldalon harcolsz kétlem hogy beteljesül a vágyad. És nem a vívóperon azon részére gondolok. – szólal fel egy hang, mire megfagy bennem a vér, és most az eddigi ellenségeimmel ellentétben, én dermedek teljesen meg. Mi lehet ez??????? – futkos közben bennem a kérdés céltalanul. A ledöbbenéstől és erőhiánytól a földre hanyatlok, mire és ő kardját szívem fölött remegteti.

- Ha most átdöfnélek a fél háborút megnyerném, mert a gonosz törvényt szeg és alantasan csap le akkor, amikor nem számítanak rá. De atyám vért akar látni, és Istenek megszűnését, méltóságukat megtagadó ajnározást és hódolatot. És bevallom, én is kíváncsi lennék rá. Tehát nem öllek meg, viszont tennék egy ajánlatot. – fecseg öntelten, és a páncélban megjelenik teste.

- Ki vagy te ??????- kérdezem gyűlölködő szemekkel, érdektelenséggel az ajánlat iránt.